Kórházi gyakorlatok.

Szülészet
Császármetszés vol.1.
A kismama éjjel egy óta vajúdik, egyértelmű, hogy nem fog sikerülni, már erősen benne járunk a délelőttben, és semmi komolyabb előrehaladás nincs. Mire végre kimondják, fáradt, rémült, fájdalmai vannak, oda a tartalékai. Nem egyezett bele az érzéstelentésbe, ragaszkodik az altatáshoz. Felcsúszott hálóingben mászik át a műtőasztalra, senki sem szól hozzá, csak ha utasításokat kap, tegye ide, emelje fel, csússzon lejjebb. A team összeszokott és szakmai, de empátia sehol. A műtősfiú és az műtősnő élcelődik, az orvosok néha bekapcsolódnak, az anesztes is inkább rájuk figyel, mint a betegére. Rutin zajlik. A kismama reszket a hidegben, néha megvonaglik, ha jön egy újabb fájás. szinte teljesen meztelen, rémült és magányos. Nem hallom, hogy valaki pontosan elmondaná, mikor mi követkeik, és mire készüljön. Szívesen odalépnék hozzá, hogy megfogjam a kezét, de sok a steril terület, és lehet, hogy ennyiért is simán kivágnának a műtőből. Senki nem szereti, ha emlékeztetik rá, mit is nem tett meg a betegéért. Vége elalszik. Ami ez után következik, az hihetlen profizmussal zajlik: az altatás miatt nagyon kell sietni, hogy a babába ne nagyon kerüljön át az anyag. A két orvos kétoldalról tökéletes pontossságal végzi el a lépéseket, és halad egyre beljebb, máris ömlik ki a magzatvíz, és kifejtik a babát, az egész nem volt egy perc. Az ott várakozó csecsemős lepedővel bélelt ölelő karjába helyezik, ő pedig vidám mosollyal elsiet a bömbölő kis zsákmányával. Még így is csodálatos ez az egész, a hideg fények között, a műtőben. A bezárás már hosszabb, látszik, hogy az orvosok igyekeznek minél szebb munkát végezni, alaposan leisztítanak mindent, gondosan varrnak, és ügyelnek rá, hogy az anyukán se maradjon csúnya heg, ha már így alakult. Mégis, azt érzem, hogy ez így nem elég. Ültem ilyen műtőasztalon, reszkettem a félelemtől és a kimerültségtől, és bár velem kedvesen bántak, mégis jéggé voltam fagyva a rettegéstől, még ha ez nem is látszott, mert fegyelmeztem magam. Ez így nem elég. A lelket is védeni, gyógyítani kellene.

Császármetszés vol.2.
27 hetes terhesség. Első gyerek lesz, nehezen jött össze, mindenki tudja, mit jelent ez. Egyre kevésbé komfortosabb odabent, hiába a kicsi kora, kevés az oxigén, keringési gond van, mindenképp meg kell műteni, de legalább volt idő készülni a dologra. Mindent megkapnak, anya és gyerek, hogy minél jobb esélyekkel induljon az új élet, a tüdőérlelőnek is volt elég ideje, ami ilyenkor a legfontosabb. Mégis, érződik a feszültség a műtőben is, itt most bármi megtörténhet. Ennek ellenére a bánásmód ugyanaz, senki nem foglalkozik a kismamával, csak amennyire muszáj. A műtősfiú szinte durván megemeli a lábait, hátraesik az asztalon, épphogy nem koppan a feje. Mint egy tárgy. Egy fegyelmezett tárgy, aki épp arra készül, hogy esetleg elveszíti azt a nehezen megmaradt gyereket, vagy jobb esetben hetekig aggódni fog, hogy mikor történik valami elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan. Rosszul érzem magam az egésztől, de nem tehetek érte semmit, itt most tényleg csak hangtalan megfigyelő lehetek. Beengedik az apukát, leülhet a felesége feje mellé, szorítják egymás kezét. Végre bendul a műtét, lassabb, alapos feltárás után itt is bejutnak a méhbe, ami jóval kisebb és kevésbé feszülő, mint az előzőnél. Finom, kutató mozdulatok, a baba lába van lefelé. Alaposan körbetapogatja az orvos, mielőtt elkezdi kiemelni, nehogy sérülést okozzon, a vágott nyíláson is könnyen kifér, nincs kifejtés, csak egy laza csusszanás az orvos tenyerén. Elszorul a torkom, annyira kis csepp az a bordó testecske. És mégis, az első simítások után határozott kis nyávogást hallunk, felsír, veszi a levegőt, minden rendben van. Az ölelő karok közt szinte futva érkezik át a vizsgálóhelyiségbe, az apuka és mi utána rohanunk. Az ajtóban tolong mindenki, minket is kizavarna a főorvos asszony, de amikor lehúzzuk a maszkot, megismer, hogy az ő tanítványai vagyunk, int a fejével, maradhatunk. A baba, hiába fele akkora, mint a normál méret, továbbra is nyivákol, rúgkapál. Kis zacskóba csomagolják azonnal, de sok tennivaló nincs vele, nem szorul segítségre. Egy gyors mérés (550 g!) után már indul is át a PIC-re (koraszülött osztály), ami szerencsére pár méterre van csak. Oda is követjük, itt inkubátor várja, a kicsit alacsony testhő máris szépen emelkedni kezd, a pici takaró alatt kevesebb a kapálózás is. A nullás méretű pelenka ugyan a bokájáig ér, és simán belehúzza a pici lábait, de most már mindenki nevet és mosolyog körülötte. Maszk nélkül is nagyszerű szaturációja van, nyilván később kelleni fog egy kis támogatás, de ilyen súllyal, ennyi idősen nagyszerűen esélyei vannak. Icipici sapka kerül a fejére, műszerek figyelik, talán ez egy sikersztori lesz majd. (Másnap benézünk hozzá, továbbra is jó erőben van, egyből jól indul a napunk) Visszatérve elmeséljük, mit láttunk odaát, nagy az öröm. Az apuka a folyosón áll, látszik, hogy nagy a küzdelem belül. Egyelőre még nem engedték be a babához (kislány egyébként, a statisztika szerint jobbak az esélyei), a feleségét még varrják, oda sem mehet vissza, mondjuk ez talán jobb is.Gratulálunk, és neki is elmeséljük, mi történt odaát. Kicsit talán oldódik, hogy jó híreket hozunk. Csak hát megint ugyanaz az érzés, és ha mi nem vagyunk épp ott, akkor vele ki foglalkozik? Ahol az anyuka is magára marad a félelemmel, ott az apuka még annál is magányosabb lesz, pláne egy ilyen helyzetben. 

Császármetszés vol.3. 
Majdnem végig kihordott terhesség, a műtét oka egyszerűen az, hogy az anyuka nagyon alacsony. Hiába nem nagyon nagy a gyerek, hozzá képest hatalmas. Bár már egyszer túlesett ezen, nagyon fél. Vagy talán pont azért. Nincs szerencséje, valaki mindig hiányzik, dél elmúlik, mire összeáll a team. Másik anesztes jön, hihetetlen odafigyeléssel és türelemmel mond el minden apró lépést, mielőtt megcsinálja. Nyugtatja, csitítja az anyukát, akinek szüksége is van rá, már teljesen ki van akadva. Kiderült, hogy amiatt fél, mert az előzőnél nem hatott az érzéstelenítés, így el kellett altatni. Ezzel a résszel szerencsére most nincs gond, beengedik a férjét is, így ketten az aneszteziológussal együtt már le tudják egy kicsit csillapítani. Furcsa, hogy bejöhetnek a hozzátartozók, egy kívülállónak elég ijesztő lehet látni azt a rángatást, nyomkodást, ami ilyenkor zajlik a paraván túloldalán. A műtét most alapos, lassú, mivel már volt egy korábbi császár. Az előző műtéti heget kimetszik, így nem lesz még szélesebb a nyoma, mint előtte. Nehezebb előrejutni, vannak kisebb összenövések. Az mai orvos pár kérdés után már magától magyaráz. Saját szememmel látom, miért nem ajánlott többet szülni császárral: a méhen is jó látható a heg, a szövet el van vékonyodva, a szike apró kis érintésére már nyílik is szét. Minél többször történik ez meg, annál veszélyesebb egy újabb terhesség. A baba tényleg nagy az anyához képest, nehéz kibújtatni a fejét, de aztán már kicsusszan. Megmutatják a szülőknek, és viszik is. A lezárás is nagyon alapos munka, az orvos biztosra megy minden rétegnél, a legvégén még rak be plusz erősítő öltéseket is. Összességében sokkal jobb szájízzel jöttem ki a műtőből ennél a teamnél.

Sürgősségi osztály
Kiegészítő a szülészethez. Még aznap este, bár vége a kötelező időnknek, még ott lógunk, besegítünk, beszélgetünk, elemezzük az eseteket, amikor beszólnak, hogy autóbalesetből jönnek sérültek, súlyos is van. A sérültek között egy 33 hetes kismama. Fiatal lány, komolyabb sérülés csak annyi látszik, hogy az arca csúnyán dagad és színesedik egyik oldalt, a hátát, lábát fájlalja, de igazán a gyereket félti, mert nem érzi, hogy mozogna. Gyorsan levetkőztetjük, még mindig nem látható komolyabb sérülés, az EKG-n sincs eltérési. A has tapogatására a baba kinyomja a fenekét, feszít, mozog. Megkeressük a szívhangot, amennyire hallható, rendben van, így lassan az anyuka is, a baba is megnyugszik. 10 percen belül ott a szülészorvos, akivel napközben voltunk, nem nagyon érti, hogy kerültünk oda, de örül nekünk, kezében egy kis Doppler, mutatjuk, hol volt a szívhang, egyből fel is hangzik az a szívnek kedves kuttyogás. A doktor megnyugtatja a lányt, hogy minden rendben van a babával, majd visszasiet a saját osztályára. Ezek után viszont semmi nem történik. Nyilván érkeztek súlyos sérültek is, de a kismama magára hagyottan kucorog a függöny mögött. Néha benézek, szinte sír, most már nagyon fáj a háta. Próbálom megnyugtatni, utánakérdezek, hogy áll az ügye, nemsokára elindulnak vele a CT-be. Nem értem, hogy maradhat így magára egy ilyen helyzetben. Nyilván kevés az ember, de csak egy perc lenne benézni, ha már úgyis ott megy végig valaki a betegek mellett. Csak egy szó. Hozzáteszem, nagyon tipikus vezetékneve van. Igen, roma, vagy cigány, ha így érthetőbb. A fiatal férfi is a másik ágyon, aki szinte sír a fájdalomtól, de nem kiabál. A mellette fekvő anyja, akinek pont ugyanaz a sérülés jutott, de duplán, és minden alkalommal, ha valamit csinálni kellett vele, megköszönte a segítséget, még ha nagyon fájt is, ha hozzányúltak. A kislány is, akin nem láttam sérülést, csak rémült arccal ült a széken, és azt sem tudta megmondani, ki hozta be. Mind ugyanazzal a vezetéknévvel, és ezért máris hendikeppel indulva.
Utóirat: külön szégyen, hogy komoly probléma volt a sok mentő érkeztekor, hogy kapjanak egy nyomorult cserelepedőt, hogy a sérülteket ne kelljen azért nehezebben, fájdalmasabban mozgatni, mert ki kell szedni alóluk a kincstárit. Egyszerűen nem volt elég az osztályon. Így is volt "fölösleges" mozgatás, mert a plédet mindenképpen vinni kell, ha elvész, és nincs a mentőn, abból nekik lehet bajuk.