Még váltásidő sem volt, egy kávét kezdtünk el főzni, de más befutott az első hívás. A kocsiban reménykedtem, hogy a közben beérkezők lekapcsolták a kávéfőzőt, mert mi elfelejtettük. (igen) Legalább volt nekik friss kávé.

Kék busz állt a megállóban, a bejelentés szerint erős hasi görcs. A beteg átsétált a buszról, máris furcsa volt az egész. Ezért leállítani egy járatot? Középiskolás korosztály, mint kiderült, aznap kezdődött a menstruációja. Nem, nem vett be semmit reggel, csak amikor ennyire fájni kezdett. A közkedvelt klasszikus görcsoldó már meg is oldotta az ügyet mire odaértünk, a has vizsgálatakor már nyomásérzékenység sem volt. Odaért közben a két szülő is, ők azért ragaszkodnának hozzá, hogy bevigyük a gyereket. Természetesen mentünk, csak hát senki nem értette, miért kellett ehhez komoly felszereléssel kirohanni. Átadtuk a nőgyógyászati klinikán, és ittunk egy instant valamifélét az automatából. Tippelgettünk, nagyjából mindenki valami komolyabb dolgozatra gondolt.

Már félúton voltunk, amikor jött a következő riasztás, már bántam, hogy nem kaptam fel a reggelimet induláskor. Ez legalább érdekesebbnek ígérkezett, "40 hetes kismama, szülni készül". A címre érve azonnal tudtuk, hogy nem mi fogjuk ezt levezetni, mosolyogva kisétált, csomag összekészítve, anyukája tipródott mellette. 18 éves lány, első baba, de mint kiderült, korábban már egyet elvetetett. Az apáról semmit nem tudtunk meg, de legalább a 3 kötelező nőgyógyászati látogatás megvolt. Kedvesek páros volt, csak talán kicsit túl sokat beszélt mindkettő, és egyre zűrzavarosabb lett az egész történet. Nem is próbáltuk megérteni, ki mikor hová költözött és kivel, probléma nélkül bejutottunk a kórházba és átadtuk a szülőszobán.

Az újabb hívás azonnal érkezett is, furcsa módon megint egy kismama. Ő még csak "32 hetes, görcsölget". Rendezett ház előtt álltunk meg, élére vasalt anyuka csatlakozott a fiatal nőhöz. Igazából nem voltak nagyon megrendülve, csak az lemondott üzleti tárgyalásokat hallgattuk végig a telefonon. A leendő anyuka jól volt, a gyerek mocorgott, tehát mi sem aggódtunk nagyon. Az előző vizsgálaton már majdnem 2 kilót saccoltak a gyereknek, ha már megszületni készült, akkor is jó eséllyel indult. Ismét szülőszoba, ezúttal másik kórház, más körzetből jöttünk. Azonnal vizsgálni kezdték, és míg a papírokra vártunk, felhangzott a jellegzetes kuttyogás az ultrahang felől. Megnyugtató hang. Újabb automatás kávé, kezdtünk felébredni. Még csak 9 óra, de már 3 esetet zártunk. Kezdett nagyon hiányozni a reggelim. Elindultunk az állomás felé.

Szinte kéznyújtásnyira voltunk már, amikor megszólalt a rádió. Az irányítónak kicsit megcsuklott a hangja, valószínűleg épp professzionális volt, és nem röhögött, amikor kidiktálta az újabb kismamát. "40 hét, harmadik gyerek, görcsök". Felcsillant a remény, hogy esetleg szülünk, de ő is kisétált a kocsihoz a csomaggal. Az első, hogy apa is tartozott a dologhoz. Szegényes volt a ház, ők is kopottasak, de úgy néztek egymásra, hogy szeretet volt minden pillantásban, mozdulatban. Látszott, hogy mindketten várják az újabb gyereket, a férfi azért kicsit ideges is volt, de tartotta magát. Az anya nagyon felkészült, pontosan megmondta, mikor kezdett görcsölni, és mikor lettek 5 percesei, még azt is, hogy mikor ment el a nyákdugó. Orvosok álma az ilyen. Őt is átadtuk az előző szülőszobán, picit furán néztek, de nem a klasszikus "miértidehoztátok", csak a "nini, ma már voltatok itt, micsoda véletlen". A kocsit átkereszteltük szülészet-nőgyógyászati rohamkocsivá. Vagy taxivá, ebben nem jutottunk dűlőre.

Hazajutottunk, bár közben már ebédidő lett. Gyorsan teleettük magunkat, és leültünk egy kicsit. Szieszta. Beraktak egy filmet, amit amúgy is meg akartam nézni, és amin aztán 10 perc múlva mindenki aludt rajtam kívül. Közben befutott a másik kocsi is, gyorsan enni kezdtek ők is. Egy kis béke az állomáson.

Az újabb hívás már nem sok jóval kecsegtetett: leesett a wc-ről és hörög. A legrosszabbra készülve indultunk. A család nagyon rémült volt, bár amikor meglátták a tisztünket, tágra nyílt a szemük: Doktor úr, maga egyszer már megmentette... Nyilván láttak valami isten ujját a dologban, és ettől szerencsére kicsit megnyugodtak. A bácsi tényleg a földön feküdt, de nem már hörgött. A szomszédból átszaladt fiatalember lefektette a földre, és el is kezdte a mellkas nyomását. Volt is eredménye: bár a beteg sápadt, hűvös volt, de nem kékült a szája, és máshol sem láttunk cianózist. Gyorsan kihoztuk a szobába, és nekikezdtünk. A laringoszkóp első mozdulata után egy HŰHA! hallatszott, és egy nagy darab, pépes barack került elő. Megvolt az ok, félrement a gyümölcs, ezért kezdett el hörögni, és esett össze. Most már tudtuk, hogy nem a szív okozta a gondot, és nem is más hirtelen esemény, gyorsan tette a dolgát mindenki. A ruhákat levágtuk, szegény pőrén feküdt ott, amint volt egy pillanat szünet, kértünk egy takarót, hogy kicsit letakarhassuk. Két Tonogén után visszajött a szív, kicsit tétova, kicsit gyenge, de határozottan ott a ritmus. A légzését még mi adtuk, ment a ballonozás, az oxigén, de jó lett a színe, könnyezett a szeme is. Gondosan becsomagoltuk a szállításhoz, aztán kimenetkor a kerti rózsa először minket szaggatott meg, aztán az izolációs fóliát is kitépte, mint utóbb kiderül, pont jó helyen az ellátáshoz :) A családtagok sorra felléptek a kocsira, megsimogatták, szóltak pár szót hozzá, megcsókolták a homlokát. A beszállítás alatt háromszor rálélegzett a gépre, biztató jelek. Az átadás hosszasra sikerült, a hordágy az intenzíves ágy belső oldalán maradt, nem tudtunk kipakolni, amíg az első dolgokat el nem végezték rajta. Addig kértünk néhány dolgot, hogy pótoljuk a felszerelést és kimosakodtunk. Körbesétáltunk a szép új intenzív osztályon, tényleg nagyon jó a felszereltsége, és elég sok az ágy. Indulás előtt még beszélgettünk lent, hogy mennyire banális, hogy sem a stroke, sem a szívbetegség nem vitte el a beteget, és akkor egy kósza gyümölcs majdnem megtette. Volt rá esély, hogy fel fog épülni, de milyen jó lenne, ha ilyenkor később kapnánk valami hírt arról, hogy mi történt.

Már azt hittük, vége, az elhúzódó ellátás miatt váltani indultunk. A mentőbeálló elé belógva egy piros kisautó állt, odébb is húzódott, amnt meglátta a kocsit. Amikor nyitottuk a garázst, egy nő kiabált utánunk, a férjének kellene ellátás, ledarálta a kezét, ők ültek kint várakozva. Persze azonnal beültettük a kocsiba, mint kiderült, a fűnyíróba nyúlt bele, mert nem állt le, és meg akart nyomni valami gombot. Az egyik kezén a hüvelyk kivételével az összes ujja, a másikon csak a középső, de a felső ujjpercek szinte cafatokban lógtak. Csontot nem láttam kivillani, amíg fertőtlenítős steril kötéssel takaros bucikat varázsoltunk neki. Aránylag nyugodt volt, csak a keze remegett, teljesen érthető módon. A kézsebészeknek adott pár óra stoppolgatnivalót.

Én leszálltam, a többiek 24-eznek, és indultak is be a házaspárral. A továbbiakra nyugalmat kívántam nekik, és hazaindultam..