Délig bent kuksoltunk, csak a szállítók tűntek el és fel időről időre. Furcsa, hogy ilyen hosszan nincs riasztás.A hármas kocsi a szomszéd településen, tölti a két hetét, nem örülnek neki, a hazai pálya kedvesebb. Az eset délelőtt így pihen, ketten 24-óráznak, akkor kell aludni, amikor épp nincs munka.

A kialakuló beszélgetésekből, fellángoló vitákból ismét ugyanaz az átlag jön ki: a bajtársak, kevés kivétellel szinte mind homofóbok, rasszisták, boldogan cigányoznak, zsidóznak, migránsoznak (beérett a gyűlöletpolitika az egyszerűbb emberek fejében), kibeszélik a nőket, röpködnek a szexista és a hímsoviniszta megjegyzések. Vitázni nem tudnak, érvek nincsenek, válaszok nincsenek, semmi nincs, csak ugyanannak az ismételgetése. Nem valami szép jellemrajz, de sajnos nem először zajlik ez, ugyanilyen eredménnyel. Egyértelműen kirajzolódik, hogy az írott sajtó még a neten sem jut el hozzájuk, elég a tévé, meg amit ott ismételgetnek. Egyébként is talán egyszer láttam eddig könyvet valakinek a kezében rajtam kívül.

Ezek után megkönnyebbülés volt a telefon csörgése. Idős férfi mellkasi fájdalommal. Kirontottunk. Fotelben ült, összeszedetten beszélgetett velünk, holott a vérnyomása nagyon alacsony volt. Az EKG valami egész hihetetlen formát mutatott, komoly ingerületvezetési zavarai voltek, de ez a régebbi leleteken is ilyen. ICD (beépített ritmusszabályzó és/vagy defibrillátor) van beültetve, ez a tachycardia (túl gyors szívritmus) kivédésére szolgál nála, azt mondta, már kétszer ütött, mióta megvan. A gyógyszerek szépen kipakolva, látszik, hogy rendesen szedi, öröm egy ilyen tudatos, együttműködő beteg. Véna, oxigén, indulnánk, de hová? A kardiológiai centrum, ahol a beültetés volt, nem fogadja, csak ha előbb egy sürgősségin megnézik, nem-e valamilyen ionzavar okozza a problémát. Irány a Grace Klinika. Szokás szerint azonnal 5 ember jött, és mindenki kedves, figyelmes, a beteggel foglalkozik. Lenyűgöző ez az épület, a felszereltsége meg pláne: a nehezen megszerzett vérrel csak a másik vizsgálóba kell átmenni, hogy meglegyen az astrup (vérgázértékek vizsgálata). Egy nagyon kedves doktornő megnézte a beteget, átnézte a leleteket, és megállapította, hogy ő itt nem tud javítani a elyzeten, hívja a kardiót. Majd döbbent arccal jött vissza: a klinika nem fogadja a beteget. Pislogtunk. A betegnek egyértelműen szívproblémája volt, de a kórháza nem fogadta. Pont. Magyarázat nincs. De talán jobban is járt, hogy ott maradhatott abban a kórházban, ahol foglalkoztak vele, nyilván előbb-utóbb elő tudtak keríteni egy szakembert házon belül. Jobbulást kívántunk, elköszöntünk és indultunk haza.

A következő riasztás út közben jött, szerencsére már tankolás és egy bolt meglátogatása után, így pont meg tudtam enni a két szendvicset út közben, így is nagyon kései ebéd volt ez. Idősotthon, 80 feletti néni, nem ébreszthető, a vérnyomása 70-es. Az idősotthonok általában elég ijesztőek, semmi amerikai prospektus kinézet, hanem zsúfolt kis szobák kevés hellyel az ott lakóknak, utólag betonozott, kacskaringós mozgáskorlátozott feljárók, fura, savanykás szag. Ez is pont ilyen volt. Egy ápoló fogadott minket, valóban aggódott és meg volt döbbenve. Amint a nénit megláttuk, mi is. A legelső, ami feltűnt, egy klasszikus pápaszem-hematóma volt. Állítólag vasárnap este esett el, akkor, és azóta sem látta orvos, nem vitták kórházba, sem röntgen, sem más vizsgálat nem volt. A pupillái tűhegyre zsugorodva, reakció alig, az egész teste merev, feszülő. Gyorsan cukrot néztünk (rendben volt), EKG (ez is), a vérnyomása alacsony, a szaturáció egész jó, rendesen lélegzik. Irány a kórház. Eseménytelen út volt, és egész hamar bejutottunk. Ott is csak csóválták a fejüket a történtek hallatán, és el is hangzott: valószínűleg vérzett/vérzik befelé... Hogy miért nem hívtak előbb orvost, mentőt, hogy miért csak annak az egy gondozónak volt ez fontos, nem tudni. Szar érzéseket hagy maga után az ilyesmi.

Ezután már visszajutottunk az állomásra, de nem is volt messze a váltás ideje, szállíngóztak az éjszakások. Ez a műszak véget ért.